Magyar Tudományos Akadémia
 

MTA KÖZGAZDASÁG- ÉS REGIONÁLIS TUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT

REGIONÁLIS KUTATÁSOK INTÉZETE

DUNÁNTÚLI TUDOMÁNYOS OSZTÁLY

English | Oldaltérkép | Bejelentkezés

ÚSZT PÁLYÁZATOK

A DTO története



A Dunántúli Tudományos Intézetet 1943-ban hívta életre Hóman Bálint, az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium történész végzettségű vezetője. A DTI megalapításának több összetevője volt, nevezetesen az Erzsébet Tudományegyetem Kolozsvárra költözése, a regionális történeti és földrajzi kutatások nemzetközi tendenciáinak követése, a Dunántúl nemzetiségi problematikájának elemzése, „a pángermán tudományos törekvések ellensúlyozása”, a szomszédos balkáni területek kutatása. 

A DTI alapító igazgatója a pécsi kötődésű Szabó Pál Zoltán (1901 – 1965) geográfus lett. Szabó Pál Zoltán többször (1943, 1945, 1957) nagyívű intézményfejlesztési koncepciót dolgozott ki, de annak tényleges megvalósítására nem volt lehetősége. Az intézetben kezdetben döntően egyéni jellegű kutatások folytak, fokozatosan bontakoztak ki a Dunántúlra, illetve a Dél-Dunántúlra koncentráló csoportos kutatás folyamatai. A magas szintű földrajzi, a történeti, a néprajzi kutatások szervesen kiegészítették egymást, de csak eseti jelleggel hoztak létre új szintézis-jellegű eredményeket.

 Az 1950-es évek elejétől fogva a DTI szorosabban kapcsolódott a gyakorlatorientált kuatatási programokhoz. E tekintetben Szabó Pál Zoltán hidrogeográfiai és Kolta János településhálózat-fejlesztési és rajonírozási munkássága kapott országos visszhangot.
 Babics András (1906 – 1984) a kolozsvári egyetemről került 1944-ben történészként a DTI-be, majd Szabó Pál Zoltán halála után lett annak igazgatója (1965-1971). Babics András kiemelkedő ipartörténész volt, de látóköre a bányászattörténetnél lényegesen szélesebb volt. Felismerte, hogy a modern bányászat város- és régióformáló jelentőségűvé vált.  Viszonylag rövid igazgatói tevékenysége abból a szempontból intézettörténeti jelentőségű, hogy irányításával dolgozták ki a komlex regionális kutatások koncepcióját, s kezdték meg annak több típusterületen az eredményes megvalósítását.. Az Észak-Mecsek kutatása és annak eredményei országos jelentőségűvé, s követett példává váltak.

Bihari Ottó (1921 – 1983) jogászprofesszor, akadémikus, intézeti igazgatóként (1973-1983) lényegi változtatásokat hozott a DTI életében. Bihari Ottó vezetése alatt sor került az intézet teljes ifrastrukturális megújulására és alapvető kutatási profilbővítésére. A DTI a magyar területfejlesztési kutatások egyik jelentős elméleti műhelyévé vált. Az interdiszciplináris kutatási célnak megfelelően a DTI kutatói összetétele a korábbiakhoz képest számottevően kiszélesedett, lényegesen megnőtt a közgazdasági, a jogi, politológiai kutatások súlya. A „hagyományos” földrajzi és történeti kutatások megmaradtak, de sok tekintetben integrálódva jelentek meg.

A DTI nemzetközi tudományos együttműködési kapcsolatai kiszélesedtek, különösen kiterjedt kapcsolatok alakultak a KGST keretei között folyó komplex környezettudományi, környezetvédelmi kutatásokhoz kapcsolódva, melyeket a földrajztudós Fodor István irányított.

Az MTA Regionális Kutatások Központjának létrehozása (1984) Enyedi György közgazdász – geográfus akadémikus vezetésével, lényeges szervezeti változásokat eredményezett a DTI vonatkozásában, amely e hálózat részévé s egyben székhelyévé vált. Az országos hálózat megszerveződése sokkal hatékonyabbá tette a kutatásokat, a DTI profilját különösen a regionális politika formálását szolgáló kutatások jelentették. Az RKK létrejötte nyomán a DTI vezetésének modellje átmenetileg megváltozott. A közös székhely okán 1984 - 1991 között az RKK főigazgatója egyben a DTI igazgatói tisztségét is betöltötte. Illés Iván országos és nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező közgazdászként lett az RKK főigazgatója 1991-ben, aki újra szétválasztotta a két funkciót, s Horváth Gyulát nevezte ki a DTI igazgatójává.

A területfejlesztési kutatások tekintetében újabb minőségi változások játszódtak le az DTI nemzetközi kapcsolatrendszerében. A „keleti” kapcsolatok megtartása mellett gyorsuló ütemben fejlődtek a „nyugati” kapcsolatok is, lényegesen megelőzve időben a politikai rendszerváltást. A kapcsolatok többszínűségéből mind az intézet, mind pedig a magyar területi tudomány profitált, hiszen a DTI-ben nemzetközi együttműködésben folytatott kutatások nagymértékben hozzájárultak az európai regionális politika alapelveinek, intézményeinek hazai adaptációjához.

Illés Iván főigazgatósága alatt az intézet egyszerre vett részt az országos és a nemzetközi tudományos munkamegosztásban. Az 1990-es években a DTI egyrészt az országos folyamatokban (többek között a területfejlesztési törvény koncepciójának a kidolgozása, az Országos Területfejlesztési Koncepció előkészítése), másrészt a dél-dunántúli (Baranya, Somogy, Tolna, Zala megye) regionális szerveződések kibontakoztatásában vett részt. A Dél-Dunántúl területfejlesztési koncepciójának kidolgozása az országban elsőként különleges helyet biztosított az intézetnek a modern magyar területfejlesztési politika megalapozásában. A megyei, kistérségi és városi fejlesztési koncepciók sorával is hozzájárult a területi tervezési gyakorlat megújulásához.

 Horváth Gyula RKK főigazgatóvá történt kinevezése után, 1997-től Pálné Kovács Ilona, jogász, politológus tölti be a DTI igazgatói funkcióját. A DTI tudományos kutatási profilja az RKK-n belül, országosan, és nemzetközi színtéren is elsősrendűen a regionális politika modelljei, intézmény és eszközrendszere vonatkozásában markáns, a dél-dunántúli fejlesztéspolitikai szereplők tervezési tevékenységének szakmai segítése mellett.

   2011. dec. 31-én az MTA Regionális Kutatások Központja az akadémiai átszervezések következtében megszűnt, s az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tagjaként 2012. január 1-től Regionális Kutatások Intézete néven működik tovább. A Dunántúli Tudományos Intézet ennek következtében MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézete Dunántúli Tudományos Osztály néven működik tovább ettől az időponttól kezdve.